Szálinger Balázs: És most kelletlen elrugaszkodom. Válogatott versek
Zsebbe csúsztatható, kicsinyke kötetet adott közre Szálinger Balázs 2023-ban. Ha ráteszem a mobilom, csak széltében lóg ki alóla néhány centit, máskülönben nincs méretbeli eltérés a kettő között. Ez a kötet is a szerző magánkiadásában jelent meg, de ami ennél jóval fontosabb, hogy a költő maga válogatott 51 költeményt korábbi hét verseskötetéből. Az, hogy mi ennek a vállalkozásnak oka, célja, nem derül ki, nincs kerek évforduló, hacsak a szerző negyvenöt életéve nem minősül annak, de ez sem vág egybe az 51 költemény szabályosságtól hajszálnyit elmozduló számától. A kötet hátsó borítóján mindössze egy négysoros idézet ad lehetőséget töprengésre, amely az Agrostressz-Esztervihar című 2018-as vers zárlata a 361° kötetből, amely vers meglehetősen ironikusan vezet végig az országot átszelő vasútvonalon, a hatalmi változások önkényének, a hatalmi és anyagi előnyök érdekében hozott logikátlan döntéseknek, valamint az idétlen átnevezéseknek kitett országon (vagy kisebb régióján – egyre megy), a civilizáció által tönkrevágott tájon, amortizálódott településeken és így tovább. A megszólaló új-adys gesztussal gázol az elvadult tájon, egy elmaradott, elszigetelődött országon át. A mű zárlata a fiatal költői hang(ok) súlytalanságára, hatástalanságára tett önreflexió, a fiatal, névtelen alkotó státuszától való elmozdulás pillanata. Ez egy lehetséges pillanat az elrugaszkodásra, ahogy a kötet címe sugallja: És most kelletlen elrugaszkodom. A kötet tehát, olvasatomban, az eddigi lírai életmű összegzése, szemrevételezése után valamiféle elrugaszkodás, a költői pálya másmilyen, újszerű folytatásának ígérete (vágya, reménye). Ezt, a könyv kézbevételekor formálódó benyomást erősítheti meg Németh Róbert HVG-ben készített interjúja, amelyben Szálinger maga is költészetének határponthoz érkezéséről beszélt: „Olyan jó: ki van söpörve a magtár, az összes fiók, nincs félkész mű, most lógok a levegőben, és biztos, hogy nem csinálhatom úgy, ahogy eddig.” (Németh Róbert: Szálinger Balázs: Politikusokról és egy üres borospohárról is lehet verset írni – csak a pohár inspirálóbb, hvg.hu)

De honnan is rugaszkodik el az alkotó? Hogyan látja eddigi költészetét? Vajon számadása során lírájának mely vonulatait, irányait, mely verseit mutatja meg, billenti-e, s ha igen, merre, az arányokat, hangsúlyokat? Elképzelhető, hogy egy évvel korábban vagy néhány évvel később nem pont ugyanezeket a verseket tette volna bele a kötetbe, s ha a válogatást egy szerkesztő vagy más külső szem irányítja, akár egészen más versdomborulatok jöttek volna létre. Ám mégse zárhatjuk ki a pillanat fontosságát, azt, hogy Szálinger Balázs épp most, a megvalósított tervei, lezáruló pályaszakasza – sőt korszaka, mivel több mint harmincéves költői múltra tekint most vissza – után érzi úgy, hogy alkotóként valami egészen mást kell csinálnia.
A hátsó borítóra kiemelt részlet több szempontból is jelentőségteljes. A vers egészéből kiemelt zárlat („S ki mondja ezt? Nem mondja senki. / Nincs nevem, én még fiatal vagyok:”) egyrészt a lírai megszólaló eltörlését, lenullázását vallja: az eddigieket hátrahagyva, tiszta lapot nyit jövőbeli költészete számára. Másrészt az Agrostressz-Esztervihar című vers egésze, amellett, hogy az életmű kiemelten fontos darabja, egy lét- és korszakösszegző, az ország állapotára, működésmódjára reflektáló költemény, amely az utazás, úton levés, útvonal ismert toposzaira épül, az idősíkok és értékek ironikus ütköztetése számos jelentésréteget hoz mozgásba egyéni és közösségi szinten is: „Valamikor ez a bor útja volt, / Ma nem más, mint államvaspálya menti / Traumatörténeti tanösvény.” A vers számvetés, létösszegző visszatekintés, ami a borítóra kiemelt részlettel kiterjeszthető a kötet egészére. Az eddigiek szemrevétele, szubjektív összegzése – erre persze nem olyan nehéz rájönni. Sokkal érdekesebb az, hogy a költő mely verseit, sőt milyen típusú verseit, hangsúlyosan mely kötetének műveit válogatja be az alkotói portfólió gyűjteményébe.
Ami első olvasatra is szembetűnik, hogy Szálinger válogatása nem teljesen vág egybe a recepció által kiemelt, emlegetett versekkel, egy irodalmár, szerkesztő bizonyára más műveket emelne ki az életműből, máshová helyezné a hangsúlyokat. Így viszont épp az mutatkozik meg, hogy a szerző miként látja és szeretné láttatni magát, s ebben számomra épp a költő játékos és önironikus vonása tűnt fel, amit gyakran elfelejtünk Szálinger költeményei kapcsán, mivel az M1/M7-től (2009) kezdődően elsősorban a versek közéleti, társadalmi gondolatiságát és komoly hangvételét szokás kidomborítani, s a poétikai, hangvételbeli felszámoló gesztusok, valamint az irónia is inkább ennek kontextusában szokott felmerülni. Ez a kis kötet azonban felidézi a költőnek egy jóval személyesebb oldalát is, szubjektív élményekhez, emlékekhez, emberekhez kötődő viszonyainak verses lenyomatait.
Az eddigi hét kötet mindegyikéből kerültek versek a válogatásba, ám az arányok természetesen eltérőek. Az egyes művek, a keletkezés évével ellátva, időrendben követik egymást, és az eredeti kötetbeli helyükből, ciklusrendjükből kilépve újféle folyamba rendeződnek, s a szoros időrend egy esetben – Barátom, a színész, biciklivel – még az egykori kötethatárokat is felrúgja. (Ám némileg talány is, hogy
a 2019-es dátummal ellátott vers mit keres a 2016-os, a 360° című kötet versei között. Lehet, hogy tévedés.)
A költő első kötetéből, a Kievezni a vajból (1999) négy, a második, Első Pesti Vérkabaréból (2002) öt vers került a válogatásba. Számomra ezekkel a művekkel volt a legfurcsább találkozni, nemcsak azért, mert ezek a korai darabok húsz-huszonöt év távlatára nyitják rá az ajtót, és a Szálinger-líra kezdeteihez vezetnek vissza, hanem mert rendkívül szembeötlően mutatják meg azt a poétikai és szemléleti távolságot, amit ez a költészet alig negyed évszázad alatt bejárt. Noha mindez természetes és logikus, hiszen mind a világ, mind a költő folyamatos változásban van, s az sokkal nagyobb probléma lenne, ha egy költői életmű nem formálódna, alakulna, mégis érdekes és némileg fájó meglátni, hogy az első nekirugaszkodások mennyi könnyedséget, játékot tartalmaztak, s milyen eleven erővel (helyenként virgonc iróniával) kapcsolódtak a műfaji, megszólalásbeli hagyományokhoz vagy a líratörténethez. E korai hangot és a formai, tartalmi rájátszások sorát képviseli a Variációk pókra – Csokonai rokokó-udvarló modorában; a Petőfit megidéző Székfoglaló –, amely az első kötet záróverse volt – megszólalója pedig önironikus kajánsággal be is ír(at)ja magát a (halhatatlan) költők társaságába. A költő néhány éve elkészült honlapján Szálinger maga is a „fiatalos hang megmutatását” tartja fontosnak e versek esetében, s talán épp a kötetekhez írt kommentárok kapcsán fogalmazódott meg benne egy versválogatás terve. Az Első Pesti Vérkabaré szatirikus, formabravúrokban dúskáló parádéjából öt darab került a válogatásba, s új helyükön (is) a fiatal költő formakezelésének magabiztosságáról, a könnyedség mellett a harsogó kabaré világában megjelenő kegyetlen, „véres” valóság kettősségének abszurditásáról tanúskodnak. A mímelt vidámság és könnyedség mögött a nehéz korszakok súlyos eseményei, veszteségei tűnnek fel, s megjelenik a Szálinger-lírának az, a magánéletet és az egyén érzéseit, érzeteit háttérbe szorító,
a történelmi múltat és a közéleti kérdéseket tematizáló vonása, amely meghatározóan majd az M1/M7-től jellemzi a verseket: „S a lelkész újra a világot látta / A barakkon kívül, a nézőterünkön.” A kabaré kulisszáit, színpadképét és a versek dalszerűségét megtartva kifejezetten ebbe az irányba tart A kabarék átka vagy a Rozsdaövezeti sanzon.
Talán állítható, hogy a hét év után, 2009-ben megjelent M1/M7 óta számol a kritika komolyan Szálinger költészetével, s e gyűjteménnyel kapcsolatban szokás rögzíteni a költő hangvételének megváltozását, megkomolyodását is. A lírai köteteket más, főként verses epikai művek övezik: eposzok (Zalai passió [2002], A sík [2005]) és egy verses kisregény, A százegyedik év (2008), így tehát nem hosszú hallgatásról van szó a második és a harmadik verseskönyv között, hanem más irányú alkotói intenciók kiéléséről, megvalósításáról. A verses epika iránti elköteleződés, valamint a magyar lírai hagyomány formai, motivikus és intertextuális megidézése és továbbgondolása az M1/M7 című kötetnek is sajátja, s bár tény, hogy ez a könyv egy újabb költői korszaknak a nyitánya, s látszólag markánsabb fordulópontnak tűnik, ám alaposabban – és utólag – megvizsgálva a korábbi lírai anyaghoz és epikus művekhez is szervesen kapcsolódnak a kötetben megjelent versek. Az M1/M7 egyfajta szintézis is, utak találkozása, egymásba érkezése, összefonódása, amit közismerten a címadó vers és az erre hagyatkozó recepció is egyértelműen exponált. Úgy vélem, e kötet vezette be határozott gesztusokkal a közéleti, társadalmi, olykor politikai tematikát a versek világába, s jórészt ezek szolgálatába állította e líra kezdeteitől jelen lévő iróniáját, némileg talán a korábbinál szolidabbra, finomabbra és keserűbbre hangolva. Továbbá innentől nyílnak versterek a költő történelmi hangoltságának, a múlt és jelen áthallásai, az elsősorban magyar történelem eseményei, alakjai innentől népesítik be szép lassan Szálinger líravilágát, s e társaságnak Zrínyi lesz az egyik legmeghatározóbb alakja, a költő és hadvezér, aki életének különböző területeit, sztrádáit futtatja egymásba, akárcsak a kortárs lírikus. Szintén a költői világ bővülésének tekinthető a hanyatló, pusztuló, politikai oligarcháknak kiszolgáltatott vidék és a lehetőségekkel, kultúrával, fejlettséggel kecsegtető, mégis elidegenített, közönyösebb (fő)város kettősségének megjelenítése, a kisebbségekre, határon túli jelenségekre való fogékonyság. A korábbi formajátékok, virtuóz rájátszások a komoly mondanivaló, a történelmi múlt és a 19. századi, reformkori költészet megidézésével szintén megszelídülnek, és „veretesebb” zengést kapnak. Ilyen vers a történelmi futballcsapatot bemutató, alkaioszi strófában írt, s ezzel Berzsenyi Magyarokhoz című ódáját is felidéző Sport című költemény, amely egyben a 2009-es kötet sportmetaforáinak egyik darabja is. Ugyanakkor a saját érzésvilág, magánélet versei továbbra is jelen vannak, önálló ciklusba rendezve (az M1/M7 magánéleti ciklusából például a Szúnyog Szúnyog és a Két katolikus került a válogatásba). Ez a fajta kettősség majd a későbbi kötetekben is érvényesülni fog, ám az arányok némileg elmozdulnak a közéleti vagy gondolati költemények irányába, a két utolsó kötetben (361° és Koncentráció) pedig a magánéleti versek mintha szinte egészen feloldódnának a napjaink jelenségeire reflektáló versvilágban.
Ha az M1/M7 című kötetre azt mondtam, hogy némileg szintézis, akkor a 2012-es Köztársaság még inkább az. Szálinger e könyvében a lírai anyag mellett egy verses dráma (Köztársaság) és egy szerelmi témájú verses elbeszélés (Háború) is helyet kapott. E három műnem nemcsak műfaji konklúziója az addigi életműnek, hanem motívumok, megszólalásmódok összegzése, lezárása is egyben, valamint egyfajta előretekintés az utópisztikus jövőbe is. A válogatott versek közé azok a közéleti, az ország politikai helyzetét tematizáló versek kerültek, amelyek a rendszerváltás kudarcáról szólnak, mint a Demokrácia, Salgótarján vagy a rendszerváltó nemzedéket a fiatalabb generáció nevében vörösmartys tónusban „számon kérő” Rendszerváltás_2.0. Az életmű e kétségtelenül jelentős művei dialógusos keresetlenségükkel, szituációkat kibontó allegóriákkal jellemezhetők, ahogy a nagy lélegzetvételű önszemléleti összegzés, A halálra ítélt szerelmet című vers is, mely a szükségszerűen mulandó szerelmet, érzelmeket és általában az emberi dolgok elmúlását, változását egy versenyló szilaj, érzékeny alakján át viszi színre. A magánéleti, „családi” versek közül az Apa-monológ és a Hétfő éjjel az Üllői úton töprengései nyitják meg a generációs időkapukat mindkét irányba, ám az utóbbi vers a közállapotokat és a magánéleti történéseket építi össze egy szakrális térbe, a női testbe, hogy szent és profán, mindennapi és távlatos egysége egy megfogant gyermek által a jövő felé nyisson némi reményt: „kint még teremtő / Voltam, bent egy térden kúszó teremtmény, / Hajótörött, aki a mécset őrzi, / S megjelenik, ha azt mondod: legyen fény.” A női test templomának, belső terének bejárása József Attila Ódájának magaslatát, az univerzum teljességének fenségét is megidéző szerelmi vallomás, bizonyára Szálinger legnagyobb verseinek egyike.
A 360°-tól léptékváltás történik Szálinger költészetében. Nem feltétlenül és nem csak a témák vagy a felvetett kérdések változnak, hanem leginkább a nézőpont és a távlat, ahonnan a dolgokat szemléli. A kötet címe is a teljességet, a kör (vagy gömb) egészét érzékelteti, a világ, a glóbusz és benne Magyarország a magyarjaival együtt csillagászati és földtörténeti távlatot kap. A költői nyelv tovább egyszerűsödik, kopárabbá, ugyanakkor kísérletezőbbé válik, köszönhetően a verseket ihlető geológiai, térképészeti és egyéb dokumentumoknak, leírásoknak. A lírai intertextusok helyét, szerepét egyre inkább egyéb, szépirodalmon kívüli szövegformák veszik át, a versnyelv ezekből merítkezik, építkezik. Bevallom, nekem ez az egészen új irányba mozduló könyvecske a legkedvesebb Szálinger eddigi életművéből. Mert egyfelől izgalmas a poétikai erővonalak alakulása, és a világ feltérképezésének, föl(d)mérésének új módja, ahogy a szerző a természettudomány objektívnak tartott mérései, adatai, módszertana segítségével próbálja megformálni a versnyelvet, és megragadni a világ és az emberi élet működését, folyamatait. Ám mindeközben arra is reflektál, hogy az objektív – teljes egészében felmérhető – világ létezése és a szubjektum nélküli megismerés igencsak kétséges. A korábban is megmutatkozó geopoétikai vonások tovább erősödnek, az időbeli, történelmi távlatok megnőnek, sokszor földtörténetivé tágulnak, s a versekben eddig is gyakran megjelenő konkrét földrajzi elemek (folyók, települések, mocsár, dombvidék), tájegységek még nagyobb szerepet kapnak. Mindezek során az emberi civilizáció kártékony, pusztító folyamatai, a glóbusz és a kisajátított természet eróziójának tapasztalata kerekedik felül, az elhasznált föld, a kártevő ember megjelenítése az antropocén szemlélet és poétika területére vezet, nem nélkülözve az ember felelősségének gondolatát sem: „A nyers térszíntől némán viszolyogtunk, / Viszolygásunkat szégyelltük és bántuk, / A pogánytól megszabadult hazánk / Mocsaras, gőzös, gennyes pokolnak tűnt, / Amelyre sajnáljuk földi életünket, és / Melyben magunk után nem hagyhatunk mást, / Mint műszereket, csáklyákat, pár tutajt.” E versek közül három vers A Duna rajzolói, a Hetés és a Nagyjóuram került be a válogatásba a 360° igen erős első ciklusából, az utóbbi vers Szálinger ironikusan historizáló megszólalásmódját is előlegezi, ami majd főleg a Koncentráció verseit jellemzi. A magyar rögös táj térformáit, természeti és épített jelenségeit a versnyelv fontos elemévé emelő, allegorizáló, az ország múltjára, jelenére reflektáló versek közül A vihar nyugodt középpontja vagy a Fogolycsere után a híd kapott helyet a válogatásban. Ugyanakkor fontos versekről mondott le a szerző, amikor A Vârciorog-vízesésnél vagy a Zuhatag kihagyásáról döntött, talán azért is, hogy ebből a kötetéből is megmutathassa költészetének „privátabb”, személyesebb, emberléptékűbb darabjait is (Hat sor, Cirkusz, Másikember Blues).
A 2018-as kötetben folytatódik a 360°-ban megkezdett költői irány, ahogy ezt a kötet címe (361°) is érzékelteti. Ám tovább is lép eggyel, túlcsordul, épp hogy, az egészen. A földrajzi formák felszíne „alatt” továbbra is zajlik a nagy- és a kisvilág fölmérése, a terepszemle. A valós és fiktív földrajzi nevek sokasága nemcsak a geográfiai helyek megjelölésére szolgál, hanem a geopoétikai, geopolitikai jegyek mellett a név, az elnevezés és a nyelv kerül előtérbe. Egyrészt az el/megnevezés játéka, folyamata sok esetben újabb jelentésrétegeket hoz működésbe, másrészt a névadás tevékenységének isteni (alkotói) teremtő gesztusa és a bolygót kisajátító és a maga nyelvére, szájíze szerint formáló emberi gőg megmutatkozása is tapasztalható, nem beszélve a hatalom átnevező, átkeresztelő játszmáiról, reprezentációs gesztusairól. A természet, a földrajzi elemek kézenfekvő egyértelműségét a nyelv akadályozza, torlaszolja, s e nyelvi küzdelem, a különböző regiszterek keverése, ironikus kiforgatása, kisiklatása szintén a kötet jellemzői közé sorolható, ahogy mindez az Elrugaszkodásba is beválasztott A tájsebengedély című versben is artikulálódik: „Istenmódban, bozótvágó tüzekkel, / Régiós ajánlatom megteszem / Holnap reggel az anyanyelvemen.” S rögtön utána olvasható az Agrostressz-Esztervihar-viszonylaton megtett – történeti, múltat idéző – utazásvers is, melynek zárósorai kerültek a borítóra, ahogy erről már szó esett.
A „tragédiamintázatú vidék” – amely tele van „Rengeteg rangos haditettel, / Békekötéssel és / Tanulságos határmondavilággal, / Tanítanivaló lefolyásokkal,” – iránti érdeklődés a Koncentrációban is kitart. A – költő kifejezésével élve – „országászattan” komoly elköteleződése, sőt akarva-akaratlanul vállalt feladata Szálinger lírájának. Ám, ahogy a válogatásból és az eddig leírtakból is kiderülhetett, a 360°-tól kezdődően ez a közállapotokra, a régiók működésmódjára, a negatív folyamatokra fogékony líra jóval finomabb, áttételesebb eszközökkel él, a közvetlen politikai tartalom, az aktualizálás alig-alig tűnik fel a versekben, miközben a költemények tartalmi-gondolati „veleje” nagyon is a kortárs jelenségekre reflektál. A történelmi példák, alakok megidézése a Koncentrációnak is sajátja, ám a válogatásba mindössze öt vers került a legutolsó verseskönyvből, igaz, ezek közül az Okfejtés a térképről, amely a kötetnek egyik nyitóverse és a Kegyhelykilökődés című műveket igen jelentős daraboknak tartom. Az Okfejtés a térképről e költészet szemléletmódjáról vall, nevezhető ars poeticus költeménynek is, a térkép mint a valós tereket leképező, mégis elvont konstrukció a lírára is vonatkoztatható, mindkettő a valóságnak és (absztrakt) reprezentációinak, a létezőnek és a hipotetikusan kreáltnak útvonalakkal behálózott, bonyolult viszonyát hordozza.
Ugyanakkor a Koncentráció kötet újdonságát, a Szálinger-líra poétikai elmozdulását az aposztrophé, az odafordulás, megszólítás alakzata szervezi, a szónoki, retorikai gesztusok, a közösséget megszólító párbeszédkísérletek számos versben jelen vannak. A művek hol együttérzően, egyetértően vállalnak közösséget a megszólítottakkal vagy a felvetett témával, hol éppen elhatárolódnak, számonkérő faggatásba kezdenek. E dialogicitás, a közvetlen megszólítások a költői feladat- és társadalmi felelősségvállalás talán mindig is meglévő és a versekben jelenlévő attitűdjének retorikailag (fel)fokozottabb megnyilvánulásai, sokszor a 19. századból ismert vátesz-szerep felvállalásának kortárs alakváltozatai. Ebbe a vonulatba tartoznak a Mikes Kelemen „hangját” és a Törökországi leveleket imitáló „édes nénémhez” szóló versek, amelyekből a jelenlegi válogatásba sajnos csak egyetlen került be (Mikes Kelemen újabb éve elmegy), mutatóba. Ebből az egy darabból nem derül ki, hogy a szerepjáték mennyire meghatározza a Koncentráció arculatát, mivel a Mikes-versek fanyar iróniával, kedélyességgel ellenpontozzák a kötet komoly hangütésű műveit, főleg, hogy ezek a szonettformában írt dalok nem önálló ciklusban, hanem szétszórva bukkannak fel a kötetben, és a szubjektum helyzete, hangulata szerint reflektálnak a külvilág történéseire, a versbeszélő saját tapasztalataira, érzéseire. A kötetnek ezt a verscsoportját nagyon lehet szeretni, kicsit sajnálom, hogy aki csak a válogatáskötet alapján szeretné feltérképezni Szálinger költészetét, az kimarad ebből a nagyszerű élményből. De mindez semmi esetre sem akar számonkérés lenni, s bizonyára a 2022-es közeli megjelenés miatt is ilyen szűkmarkú a merítés e kötetből.
S bár megszólalásmódjában, poétikájában a Koncentráció is újdonságokkal szolgál, Szálinger továbbra is fenntartja a távlati nézeteket, az antropocén szemléletet, a Kárpát-medence és a magyar nép múltját, jelenét, sorsát messziről, átfogóan, mintegy jövőbeli utóidejűségből láttatja motívumgazdag, allegorikus, parabolikus költeményeiben.
Az És most kelletlen elrugaszkodom végére került Vers igazán zárlatra méltó, hiszen épp azt, az elmélet és gyakorlat, az ideális és a szemünk előtt heverő rögvalós kettősséget fogalmazza meg, ami nem igazán oldható fel („Elméletben árnyas és szent föveny, / S mind halhatatlan, aki rálép – / Gyakorlatban viszont forog a föld, / És bűneinkről lecsúszik az árnyék.”), Szálinger költészete szerint biztosan nem, s talán e fel- és megoldhatatlan kérdések, a kiábrándító, elrontott dolgok felfoghatatlansága és egy jobbnak, valami jobban működőnek kiirthatatlan vágya a motorja, felhajtóereje ennek a költészetnek, és ha tetszik, ha nem, az újbóli elrugaszkodásnak. S talán az is állítható – e válogatás alapján is –, hogy e távlatos lírát már messziről, „nézik, nézik a csillagok”.
Szálinger Balázs: És most kelletlen elrugaszkodom. Válogatott versek, Magánkiadás, 2023.
(Megjelent az Alföld 2024/4-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Mikes Adél munkája.)
Hozzászólások